1929-ben a kozmológia olyan felfedezést tett, ami megdöbbentette a kor tudósait: a tér-idő, azaz maga az univerzum tágul. 1998-ban ez kiegészült egy újra csak meglepő adalékkal: nem csak tágul a kozmosz, hanem egyre gyorsabban és gyorsabban teszi! Ez pedig nem éppen szívderítő fejlemény az univerzum sorsát illetően, ugyanis egy olyan állapothoz vezet, amikor a tér-idő annyira kitágul, hogy a tágulás még az atomokat is elemeikre szaggatja egy Nagy Reccsben (ld. bővebben Arthur C. Clarke és Stephen Baxter Időodisszeia trilógiáját).
Ez a hír nem csak a filozofikus és nagy képzelőerővel megáldott tudománykedvelőknek volt rossz hír, hanem magának a kozmológiának is. Ez pedig azért van, mert azért azt tudjuk, hogy van egy ún. gravitáció, ami általában húzni szokta a dolgokat, nem taszítani, ezért a logikus következtetés az volna, hogy az univerzum terjeszkedése lassuló ütemben történik, mivel minden vonz maga felé mindent, és így a kezdeti lendület egy idő után elfogy, és minden elindul visszafelé.
Mivel a világ többször igazodik a saját szabályaihoz, mint nem, ezért egy eddig nem ismert erőt feltételeztek, ami ellensúlyozza, sőt, tulajdonképpen legyűri a gravitáció hatását. Ez az ún. "sötét energia", ami folyamatosan hajszolja az univerzumot egyre kijjebb és kijjebb.
Most egy új elmélet született, ami szerint a gyorsuló tágulás egy egyszerű optikai illúzió, olyasmi, mint egy délibáb. A hibás benyomás abból a tényből fakad, ahogy az univerzum minket is tartalmazó része szeli át a világűrt. Christos Tsagas, a Thessaloniki-i Arisztotelész Egyetem kozmológusa szerint a mi relatív mozgásunk és sebességünk miatt látszik úgy, mintha a kozmosz tágulása gyorsulna, valójában azonban lassul, ahogyan a gravitációról való tudásunk is sugallná.
Tsagas elmélete megmentené a kozmológiát a legnagyobb vitás pontjainak egyikétől, a sötét energiától, amire végképp semmi magyarázatuk nem volt. Egy NASA-tudós felfedezésére alapoz, akinek sikerült bebizonyítania, hogy a tér-idő egy nagy szelete, amiben mi is élünk (kb. 2,5 milliárd fényévnyi rész) más irányban és más sebességgel mozog az univerzum további részéhez képest.
Ezt a "sötét folyam" becenevű jelenséget jelenleg nagy vita övezi, annak ellenére, hogy az eddig összegyűjtött bizonyítékok erős alapnak tűnnek. A galaxis-csoportok fénye alapján sikerült kimutatni, hogy a mi tér-idő buborékunk 2 millió mérföld per óra sebességgel sodródik a világűrben. Hogy pontosan miért, arra nincs válasz - semmi sem indokolja a "környékünkön", de lehet valami arrafelé, ami húz minket (a kérdés csak az, mi lehet az, ami képes egy két és fél milliárd fényév széles buborékot húzni maga felé...). Az viszont tény, hogy ez a jelenség helyretesz nagyon alapvető, de jelenleg problémás dolgokat a kozmológia terén.
Írásában Tsagas részletesen magyarázza elméletét: ha tekintetbe vesszük, hogy a buborékunkon belül megfigyelhető tágulás valóban gyors az alapvető sebességünk miatt, akkor arra is gondolnunk kell, hogy az ezen kívüli tér-idő galaxisai nem feltétlenül viselkednek ugyanígy - azaz, lehet, hogy az univerzum, mint egész tágulása már alapból befejeződött, miközben mi a sötét folyam elméletet figyelmen kívül hagyva arra a következtetésre juthatunk, hogy minden ugyanolyan gyors a kozmoszban, mint mi - azaz, hogy a tágulás gyorsul.
Ez bonyolultan hangzik, összefoglalva azonban nagyon egyszerű: Tsagas megfigyelései és magyarázata nem igényel megmagyarázhatatlan és kimutathatatlan erőket, mint a sötét energia, emellett bizonyítja, hogy kozmikus környezetünk tágulása pusztán a sebességünk következménye, és a mi régiónkon kívül az univerzum tágulása lassul, gyorsulás helyett.
Alátámasztja az ő elméletét több másik új kutatás, amelyek egy gyorsulón táguló világegyetemben megmagyarázhatatlan eredménnyel járnak. Például nem rég a kozmikus háttérsugárzás és szupernóvák fényének vizsgálata kimutatta, hogy az univerzumnak van egyfajta "tengelye" a tágulásban: azaz, egy tengely mentén jobban tágul, mint a másik irányokban. Ezt a tengelyt a kínai elméleti fizika legnagyobb koponyái igyekeztek meghatározni több, mint 500 szupernóva fényét megfigyelve. A jelenségek vöröseltolódását figyelve határozták meg a tengelyt: az északi égbolt Vulpecula csillagképe felé mutat. A kozmikus háttérsugárzás ugyanezt a tengelyt dobta ki eredményül. Tsagas elméletét ez annyiban igazolja, hogy ő maga is megjósolta: pusztán sebességünk miatt érzékelni fogunk egy ilyen gyorsulási tengelyt. Miért? Képzeljünk el egy folyót, amiben úszunk. Ha együtt úszunk a folyással, gyorsabban haladunk, mintha szembefordulunk vele. Ugyanígy úszik a mi kozmikus buborékunk, és Tsagas szerint ezért érzékeljük úgy, hogy az egyik irányban gyorsabb a mozgás - a saját mozgásunk vonalán.
Kashlinsky, a sötét folyam felfedezője szerint Tsagas elmélete érdekfeszítő, újító - de még nem magyaráz meg mindent, amit megfigyelünk, például a kozmikus háttérsugárzás helyi eloszlását vagy a galaxisok egymáshoz tömörülésének megfigyelt mintáját. Tsagas szerint a háttérsugárzást nem érinti az elmélete, a többi jelenség magyarázatához pedig további információkra van szükség.
A szakma alapvetően pozitívan reagált Tsagas felvetéseire, legfeljebb több adatot követeltek, de elfogadták az állítást, hogy ha a sötét folyam ilyen léptékben létezik (azaz ennyire el lehet térni irányban és sebességben az univerzum többi részétől), akkor valóban átverős képet alkothatunk a kozmosz tágulásáról. Ezzel együtt Tsagas elmélete alapján az univerzumban vagy sötét energia van, vagy sötét folyam, de semmiképp sem mindkettő. Ráadásul a sötét folyam jóval kevésbé rejtélyes, mint a sötét energia: utóbbiról halovány elképzelésünk se nagyon van, a sötét folyam pedig - pusztán mozgás.
