"Egyik pillanatról a másikra történt: 2027-ben a Nap eltűnt az égről. Helyén egy vörös törpecsillag ontja rőt fényét a Föld világos oldalára, míg a halott és fagyott sötét oldal fölött sosem látott csillagképek ragyognak. Az Ugrásnak nevezett jelenség oka ismeretlen, az emberi civilizáció beleremeg a sokkba: a napos oldali országokat menekültek milliói árasztják el..." (részlet Brandon Hackett: Isten gépei c. regényének fülszövegéből)
Ma jelent meg egy tanulmány ezzel a gondolattal kapcsolatban: létezhet-e élet egy olyan bolygón, melynek egyik arcát örökké süti a csillagja, a másik pedig változatlan sötétségbe burkolózik?
A kötött tengelyforgású égitestek (amelyek egyik fele örökké a napjuk felé fordul, míg másik oldaluk véget nem érő sötétségbe burkolózik) igen logikus módon melegebbek az egyik felükön, mint a másikon. Egy erősebb atmoszféra segíthet abban, hogy elossza a hőmérsékletet, nagyjából kiegyenlítve azt. De a kötött tengelyforgás nagyon változatos klímához vezet, ami akadályozhatja az élet evolúcióját ilyen bolygók felszínén.
Ez a fajta forgás a bolygó tömegén és a csillagtól való távolságán múlik. A mi Napunknál valamivel kisebb, M-osztályú csillagok esetében az a régió, ahol a bolygók kötött tengelyforgásúra váltanak, egybeesik az ún. lakhatósági zónával, amiben a víz folyékony halmazállapotú marad.
Egy új tanulmány szerint ha egy bolygót folyamatosan ugyanazon a ponton melegítünk, az eldöntheti, hogy mennyire lesz változékony az időjárás, és olyan instabil klímaváltozásokhoz vezethet, amelyek voltaképpen lakhatatlanná tesznek egy amúgy paradicsomi adottságokkal bíró bolygót is.
Amikor kőzet vagy ásványok érintkeznek a levegővel, kölcsönhatásba lépnek a benne található gázokkal. Ahogy erodálódik a kőzet, egyre nagyobb és frissebb részek találkoznak levegővel, megkötve azt. Ha az erózió nem gyorsabb és nem lassabb a gázok légkörbe kerülésénél (pl. vulkánkitöréseken keresztül), akkor a klíma stabil marad.
A kötött tengelyforgású planétákon egy régió folyamatosan ugyanannyira közel van a csillaghoz, így több fényenergiát, hőt kap. Ez a tanulmány szerint az időjárást drasztikusan irányítja.
Ennek a folyamatnak már neve is van: erősebb csillagalatti időjárás-instabilitás. Arra a tényre alapszik, hogy a hő megnövekedése egy adott területen felerősíti és meggyorsítja az időjárásváltakozást. Erősebb esőzéshez vezet például, amiről pedig közismert, hogy az erózió egyik legfőbb okozója.
A folyamatos, erős esőzés pedig produkálja a levegővel nagy mennyiségben érintkező kőzeteket, amelyek szívják el a gázokat a légkörből.
Abban a pillanatban pedig, ha valamiért lehűlne ez a csillagalatti pont, lelassul az időjárás viharossága, kevesebb kőzet tud reagálni a levegővel - ha pedig ebbe az irányba mozdul el az egyensúly, sokkal több gáz megmarad a légkörben, azaz elszabadulhat egy üvegházhatás, ami veszélyesen megnövelheti a hőmérsékletet a bolygón.
Mindez csakis azért történhet, mert egyetlen folt felel az időjárás kontrollálásáért.
A Földön a széndioxid reagál a kőzetekben található kalcium-szilikátokkal, és mészkő formájában megköt. Így csökken a légkörben a széndioxid mennyiség, ami alacsonyabb szinten tartja az üvegházhatást.
Ilyen módon az időjárás a Földön fenntartja az élethez szükséges kényes egyensúlyt, ami más bolygókon is megtörténhet, de ha ez az egyensúly eltolódik...
Akkor egy bolygó még a lakhatósági zónában is hirtelen a Vénuszéhoz hasonló állapotban találhatja magát: gázfelhők olyan szinten megnövelik a felszíni hőmérsékletet, hogy ha van is víz, elforr. Vagy, ami nem kevésbé kellemetlen, vad és gyors ingadozást produkál a bolygó szélsőséges forróság és hideg között, ami érthető módon szintén nem tesz jót a szárnyait bontogató életnek, még a legkezdetlegesebb formájában sem.
Ugyanis az élet fejlődéséhez hosszú, stabil időszakokra van szükség. Az nem elegendő, hogy néhány tízezer évig esik az eső, aztán pedig elpárolog a víz.
Ráadásul van még egy nagyon fontos, bár aprónak tűnő faktor is. Ahhoz, hogy instabilitás lépjen fel, szükséges, hogy a gáz, amit a légkörből a kőzetek "kiszívnak", a legelterjedtebb gáz legyen. A Földön stabil klímáról beszélhetünk, és itt valóban nem a nitrogént (a légkör legnagyobb részét kitevő gázt) szívják be a kőzetek, hanem a széndioxidot. így még ha a Föld egy más jellegű csillaghoz kerülne is (mint ahogy meg is történik Brandon Hackett zseniális regényében, az Isten gépeiben), és kötött tengelyforgást nyerne, akkor sem következne be ez a katasztrofális instabilitás.
Emellett, ha víz alatt található a csillagalatti pont, az védhet az instabilitástól, mert így nem kerül felszínre egyre több és több kőzet.
Ez az instabilitás elmélet a Mars rejtélyére is magyarázattal szolgálhat: bár a Mars nem kötött tengelyforgású, mégis hatalmas hőingás jellemzi egy marsi nap alatt, ami intenzív időjáráshoz, intenzív erózióhoz - és így erőteljes gázvesztéshez vezet, ami okozhatta a légkör lassú eltűnését.
space.com nyomán
