A társadalom sok, külön egyén összességéből épül fel. Ezek csoportokba tömörülnek mindenféle szempont alapján: közös érdekek szerint, nézetek szerint, vallás szerint, érdeklődés kapcsán, életkor alapján... Mert mindenki akar lenni valamilyen, és gyakran olyannak szeretne tűnni, ami a valóságban nem állja meg a helyét. Képzeljük el, mi lenne, ha belátnánk egymás kicsit vagy nagyon hazug mázai mögé, és meg tudnánk nézni egymást - minden nap, minden perc, minden másodpercében?
Ez bizony nagyon sok mindenhez vezet, érdemes végigfuttatni a gondolatkísérletet. Első körben is megtudjuk, hogy a harcias állatvédő, vegetariánus barátunk időnként csak bedob egy-egy csirkecombot, a legszebb, legtöbb hódítással büszkélkedő osztálytársnőnk bizony éjszakákat sír át, annyira magányos, a tanár, akire felnézünk, négyszer vált el és most egy diákjával él, az abszolút szimpatikus eszméket valló politikus, akire szavaztunk, kiröhögi a választóit... egyszóval eltűnik az, amit röviden imázsnak nevezünk. Megtudjuk, hogy valójában milyenek az emberek, és elfelejthetjük azt, amit el akarnak hitetni velünk (és gyakran önmagukkal is...).
Azonban az éremnek két oldala van, és azzal a tudattal kell élnünk, hogy minket is életünk minden pillanatában megfigyelnek... és ez még ijesztőbb. Gondoljunk csak bele, azokban a pillanatokban is látnak minket, amikor egyáltalán nem vagyunk szépek és jók. Azokban a pillanatokban, amikor olyasmiket teszünk, amiket tanúk nélkül is évekig szégyellünk... sőt, a legintimebb pillanataink is közkinccsé lettek! Hát hogyan lehet így élni? Hogy lehet úgy folytatni mindent, hogy tulajdonképpen akárki (sőt, éppenséggel mindenki) láthatja?
Egy ilyen világ azzal fenyegetne, hogy az emberről leolvadnak a kívánt, vágyott tulajdonságok. Minek megjátszani magunkat? Hiszen mindenki látja, mi a valóság. És azért a társadalmi elvárások eltűnése elég nagy problémákat is felvet. Mi akadályozzon meg, hogy a legbotrányosabb, legszégyenteljesebb dolgot is megcselekedjem - hiszen mindenki tudja amúgy is, milyen vagyok!
Egy ilyen világot mindenképpen fenyegetne a kitörő káosz esélye. Hiszen a rendőr, a katona ugyanúgy ember, aki, ha levetkőzi mindazt, ami nem teljesen önmaga, ugyanolyanná válik, mint mindenki más. Így bukhat el a rendfenntartás is...
Marad-e egyéniség? Illetve, jobb kérdés: tudni fogjuk-e továbbra is, hogy mi az az egyéniség, és azt, hogy nekünk milyen van? Vagy egy hatalmas mozivá fajulna a világ? A jelenlegi tv-s trendek alapján bizony sajnos nagy esély van az utóbbira: a valóságshow-k növekvő nézettsége és népszerűsége jól mutatja, mennyire szeretjük nézni más emberek hülyeségeit, örömét, kéjét, sötétségét... talán, mert valahol mélyen tudjuk, hogy mi is lehetnénk ilyen helyzetben... és a tv megkímél minket attól, hogy nekünk kelljen nagyon berúgni, elég ha megnézzük valaki másról, mennyire szánalmas is tud lenni?
Milyen társadalom marad fenn, ha hétmilliárd ember nekiáll egymást "mozizni"?...
Többek között ezekre a kérdésekre is keresi a választ Sir Arthur C. Clarke és Stephen Baxter újonnan megjelenő regénye, a Régmúlt napok fénye. A történetben egy találmány lehetővé teszi, hogy az ember a térben és időben akármikor, akármit megnézzen. Az értelmesebbek a múlt titkait kezdik kutatni, de beindul a "nagy mozizás" is... És hogy hova fajul mindez? Létezik-e happy end egy ilyen társadalomnak? Kiderül a sci-fi nagymesterek rövidesen megjelenő kötetéből.
