Most, hogy befutott a mozikba az újabb, sokadik vámpíros film, az Abraham Lincoln, a vámpírvadász, talán ideje kissé visszatekintenünk vámpírügyekben. Hogy fordulhatott elő, hogy a múlt századelő félelmetes, bűnronda, ocsmány állatiassággal megáldott (megátkozott) vérszívóktól eljutott a filmipar a csillogó bőrű, álomszépnek titulált kommersz változatig? Rövid evolúciós történet következik, némi képes szemléltetővel. 

Bár a vámpírmitosz néphagyománybeli születése és életben tartása mindig az irodalom fő feladata volt, a vámpírhisztéria kirobbanását kétség kívül egyetlen író, Abraham Stoker követte el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a mai kor degenerált lényeit is az ő számlájára kellene írnunk. Stoker Drakulája viszont megihlette már a későbbi évtizedek filmeseit is, előként lássuk csak az 1922-es Nosferatu, eine Symphonie des Grauens című filmalkotást. A rendezésért Friedrich Wilhelm Murnau a felelős, aki eredeti helyszíneket forgatott, a vámpír alakját pedig pestisként járó gonoszként ábrázolta, valószínűleg ezért is kaphatott enyhe patkányszerű vonásokat. Stoker örökösei azonban pert nyertek a rendező ellen, aki ezért kénytelen volt Drakula nevét Orlok grófra változtatni. 



Következő állomásunk nem is lehetne más, mint a kitörölhetetlen magyar vonatkozású Dracula, a híresen hírhedt Lugosi Bélával a főszerepben. Az 1931-es, Tod Browning rendezte filmben a vámpír alakja már korántsem undorító, de félelmetes mivoltát megtartotta, pluszként pedig hozzáadta azt a nemesi tartást, amit egy halhatatlan gróftól el is vár az egyszerű néző. A különbség érzékeltetéséért mindenképp érdemes alaposan szemügyre venni a mellékelt képet:

Némi ugrás után, melyet minden bizonnyal ki lehetne még tölteni a XX. század közepén rendezett remake-kel, a vámpírfilmek más műfajhoz való kapcsolásának kísérleteivel, de elérkezünk egy ismételt, ám annál jelentősebb feldolgozáshoz, Francis Ford Coppola rendezésében. Az 1992-es Dracula igyekszik hűen követni Stoker regényének fonalát, és plusz háttérinformációt is ad a nézőnek, igaz, némi filmes fantáziával keverve. Ebből megismerhetjük egy viszonylag a valóságtól eltérő, kevésbé negatív szemszögből a címszereplő karakterének alapjait adó havasalföldi nemest, és vámpírrá válásának történetét is (teljesen fiktív hozadékként). Coppola filmje próbált ugyan visszatéri a klasszikus gyökerekhez, ám az idő mást parancsol...

Alig két évvel később újabb mozit mutatnak be a vámpírokról, ezúttal azonban már tapasztalhatjuk azt a bizonyos evolúciós lépcsőfokot. Annre Rice regénysorozatának nyitó darabja, az Interjú a vámpírral (1994) mai napig remekműként aposztrofálható alkotás, melyben a vámpír alakja megtartotta nemesi vonásait, arisztokrata szokásait, ám szakított a kereszt, a szentelt víz és a karó hagyományával. Rice vámpírjai szépek, intelligensek, ügyes ragadozók, ám ha a szükség úgy kívánja, állatok vérével is olthatják szomjukat. Pár dologgal azonban nem tudnak leszámolni, ez pedig az éjszakai élet, és a nappali koporsóban alvás. 

A 2003-as Underworld női vámpírjának, az elbűvölő és rendkívül jó harcos Selene-nek is szüksége van még a vérre, valamint életmódja is a modern felső osztályok sajátos vámpírközegében játszódik, ám a film és folytatásai bemutatnak egy eddig nem ismert jelenséget, mégpedig az osztályrétegződést. A vámpír, mint felsőbbrendű faj uralkodik a farkasemberek felett, szolgaként bánik velük, és ha kell, évszázadokon át tartó háborút vív a lázadó szolgák ellen. A vámpírok rendelkeznek a mags fokú harci technikákkal, minőségi fegyverzettel, ám egy dolog ellen képtelenek védekezni, ez pedig a természetes fény. Mint a filmből ismeretes, a lázadó farkasember vámpír szerelmét is eképpen végzik ki. 

Fontos lépés azonban a vámpírevolúció során Blade esete, akit a "Fénybenjáró" névvel is emlegetnek. Az afroamerikai vámpír számára hűséges segítője felfedezi a fény ellenszerét, így az 1998-as első film óta töretlenül vadássza gonosz fajtársait, nappal és éjjel egyaránt. Módszereiben az akrobatikus harcászat megmarad, ám mintegy Hegylakó-feelingként gyakran használ fegyverek mellett kardot az irtáshoz. Hiába, ezek a vámpírok nem tudnak elszakadni a múlttól.

Vagy talán mégis? A 2000-es évek végére teljesen elkommerszesedett, művészileg visszafejlődött filmes vámpíralakok szinte elözönlöttek minket. A tizenéveseknek gyártott tinisorozatoktól kezdve egészen egy mormon írónő álma inspirálta regényfolyam megfilmesítéséig mindent találunk itt. A Vámpírnaplók címmel futó sorozat főgonoszai még csak-csak igyekeznek megtartani felsőbb osztálybeli mivoltukat, ám a True Blood mesterséges vért (is) ivó ragadozói gyakran elkorcsosultak.

Stephenie Meyer Alkonyatának álomalakjai azonban ezen is túltesznek, hiszen majdhogynem teljesen szokványos, amerikai kisvárosbeli életet élnek, rendezett családi háttérrel, örök életük végtelen iskoláztatásaival és "vegetáriánus" étrendjükkel együtt. A vámpír-farkasember ellentét itt is szerepet játszik, ám a konfliktusok korántsem olyan kiélezettek, hogy azt halálra menően kelljen orvosolni. A "jó" vámpírok leszámolnak saját "rossz" fajtársaikkal, hogy szimpátiát keltsenek az emberi lakosságban, és... emberekkel házasodnak. Felhígult, ponyvának is rossz melodráma fejlődött ki napjainkra, a napfényben (mert az ugye már nem árt nekik) csillogó bőrrel együtt. 
Ó világ, mit kapunk legközelebb a nyakunkba? Ha unjátok a kommerszeket, olvassátok ezt: